A közös gyökerekből minden nép kialakította a maga szokásait.
A mediterrán országokban a Mikulás igazából csak az utóbbi évtizedekben indult hódító útjára, a mai 40-50 évesek még vízkereszt napján (január 6-án) kaptak csak ajándékot, egy jóságos boszorkány képébe öltözött vénasszonytól.
A skandináv országokban - érthető módon - régebbre nyúlnak vissza a Mikulás-hagyományok.
A finn Joulupukki, az "igazi Mikulás" egy kis faluban (a Korvatonturin, azaz a Fül-hegyen található Napapiiriben) lakik, Lappföldön, de a finn gyerekek már december elejétől találkozhatnak vele Helsinkiben, ahogy rénszarvasok vontatta szánján járja az utcákat.
Nisse, a norvég Mikulás krampuszok helyett manócskákkal vette körül magát, s nem bújik az éj leple alá ajándékaival, hanem a gyerekek tányérjaira vagy a karácsonyfa alá készíti azokat. Amolyan csendes, magának való kobold ő, aki csak karácsony éjjelén bújik elő otthonából.
Az amerikai Father Christmas és az angol Santa Claus valódi száguldó Mikulás; mindenhol ott van, bemászik a kéményen, s karácsonykor ő hozza a meglepetéseket a kandallópárkányra akasztott zoknikba. Kedvenc rénszarvasa Rudolf, aki nélkül soha nem indulna óriási körútjára.
Az orosz Télapó ("Gyed Maróz") újévkor érkezik, Hópelyhecske kíséretében. Kucsmás, vándorbotos, hosszú kabátos, még hosszabb szakállas öregúr, aki zsákban hozza ajándékait. Orosz szánon (trojkán) közlekedik, és lényegesen soványabb európai társainál.
Az ortodox egyház december 6-án, Miklós tiszteletére a szlávát ünnepli; a családok ünnepélyesen gyertyát gyújtanak a püspök emlékére, a családfő ilyenkor töri meg a boldogságot és békét jelképező ünnepi kenyeret.
Görögországban, Szerbiában és Oroszország egyes vidékein látványos körmeneteket rendeznek Miklós tiszteletére.
Akárhogy ünnepeljük is, kicsiknek és nagyoknak örömteli napokat hoz a Mikulásvárás időszaka, szerte a világon.